Herman Lipót saját munkásságáról: "A Nemzeti Szalonban karikatúrákat, zsánerképet, tájképet, majd egy nagyobb tájképet a Műcsarnokban állítottam ki jelentéktelen sikerrel. 1910-ben egy grafikai kiállításon kövér színes nőket angyalkákkal mutattam be, ami némi figyelmet keltett. Nehezen összegyűjtött pár száz koronával Párizsba utaztam (1911), ennek az útnak döntő hatása volt munkálkodásomra. 1912-ben végre műteremhez jutottam Pesten, s 1913-ban egy kollektív kiállítással szerepeltem az Ernst Múzeumban meglehetős erkölcsi és anyagi sikerrel. Aktos kompozíciók sok gyerekkel s buja növényzettel, néhány portré, tájkép és sok rajz volt kiállítva. Részt vettem a Kecskeméti Művésztelep alakulásában (1910 - alapító tagja). Innen vonultam be 1914-ben a világháborúba. Szerbiában, mint frontkatona (kaptam érte vitézségi érmet) később, mint hadifestő gyűjtöttem élményeket. Még a háború alatt, 1916-ban a Műcsarnok "Pásztorjáték" című festményemet az Erzsébetvárosi Kaszinó díjával tüntették ki. Anyám arcképét a Szépművészeti Múzeum vette meg. Azóta többször állítottam ki az Ernst-múzeumban. kompozíciókat, aktos csoportképeket, dekoratív festményeket, üveg-terveket, dekoratív festményeket, illusztrációkat, arcképet, tájképet és zsánerszerű dolgokat festek." "Művészeti alapelveim: - írja önvallomásában Herman Lipót - A művészet remekművek koron, ízlésen, stíluson, divaton s egyéniségen túl abban egyeznek meg, hogy önálló organizmust alkotnak, törvényeiket magukban hordják, s meggyőzőképes harmonikus voltuk szabja meg életképességüket. Létrehozásuk a természet formáinak segítségével történik, s tiszta festői tendenciájuk mellett szeretem, ha témájuk is van. Michelangelo-t, Tiziano-t, Rembrandtot, Rubenst, és Tintoretto-t tisztelem leginkább a régi mesterek közül." (Az Est Lexikona 1923./ Herman Lipót) A kortársak mindig anekdotázásra kész, vidám bohémnak írták le. Utolsó önarcképe viszont a művészeti kifejezésért mély lelki küzdelmet folytató, a megpróbáltatásokkal teli sorsot büszkén viselő ember arcát mutatja. A művész halála után hagyatékát özvegye Gyöngyös városnak ajándékozta 1980-ban.